Harmadik - Sajnálom

Abigail 

Alexandria egyszerre volt megnyugtató és igazán aggasztó. Valós menedékként tűnhet azok számára, akik hetek vagy akár hónapok óta kutatnak egy ilyen hely után ebben a mocskos világban, de – és ez most bármennyire is önzően fog hangzani – nem nyújt elég biztonságot egy olyan ember számára, mint mi.

Egy sokkal komolyabban védhető, erősebb falakkal körülvett, jobban szervezett kis társadalomból jövünk. Amikor pedig az autóból elém tárult a látvány, nem voltam lenyűgözve a hely lehetőségeit tekintve.

Igaz, a házak meglepetésként szolgáltak, de már most utáltam mindegyiket. Pontosan ilyen kis „kertvárosi” környéken éltünk a családommal ezelőtt. Már előre látom, hogy minden egyes nap amit itt töltök csak azt fogja bennem megerősíteni, hogy mennyi mindent vesztettem már.

Négyen közös lakást kaptunk, ami elég tágas volt számunkra. Egy orvosi rendelő volt a garázsból kialakítva, így amíg Isaac és a többiek felfedezték maguknak a házat, én megnéztem mi a helyzet a felszerelések terén. Kisebb meglepetéssel konstatáltam, hogy nem is állunk olyan rosszul, mint az elsőre vártam.

- Na, mi a helyzet? - Lépett be az ajtón Malvin, tekintetét körbevezette a szobán – elég menő, ez az egész, nem?

- Ja – bólintottam és bezártam az egyik szekrény ajtaját – elnézve a fájdalomcsillapítók számát, fejfájást már biztos, hogy fogok tudni gyógyítani!

Malvin csak a szemeit forgatta.

- Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni – kezdett bele azért mégis, és a vizsgálóasztalra ült, így alig pár méterre volt tőlem – de ha majd úgy érzed, hogy mégis tudod hol találsz! Azért vagyunk itt, hogy neked segítsünk, egyikünknek sem számítanak az ittlévők, nem tartoznak a családunkhoz! Te viszont igen, Abby! És tudom, hogy képes vagy rá! Eleget tanultál, minden tőled telhetőt meg fogsz tenni értük, még ha nem is szívesen vallod be magadnak! Ismerlek már!

Elmosolyodtam.

Hát persze.

Minden tőlem telhetőt megteszek. A világ top tíz legidegesítőbb mondatának egyike, ráadásul ha rangsorolnom kéne, tényleg dobogós helyen végezne még a kategóriáján belül is.

Mindazonáltal talán Malvin igazat beszél, és csak én közelítem meg rosszul a dolgokat. Hinnem kellene magamban, mert csak úgy léphetek előrébb. Egy kis haladás pedig mindig jól jön.

Főleg manapság.

- Köszönöm – nyögtem ki aztán nagy nehezen, és pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, hogy magamhoz szoríthassam a fiút, aki lelkesen ölelt vissza.

- Helyes, akkor megyek és megnézem, mit is ehetnénk, ugyanis kilyukad a gyomrom!

Naná. Malvin állandóan éhes.

Nekem viszont más terveim voltak, így nem tartottam vele a konyhába hanem inkább kisétálva az ajtón egy kis felfedezésre indultam. Meg akartam magamnak nézni a környéket. Kicsit hűvösebb kezdett lenni a levegő, szóval jobban összehúztam magamon a kabátomat, és így róttam a kihaltnak tűnő utcákat.

Elvétve láttam a házak ablakából fényt kiszűrődni, mígnem elérve a templomhoz megpillanthattam hol is vannak az itt élő emberek. Úgy tűnt mindenki összegyűlt egy nagy közös megbeszélésre, amit Rick vezetett, karján egy apró kislánnyal, aki boldogan csimpaszkodott a férfin.

Mivel mi nem kaptunk meghívást így feltételezhető, hogy talán rólunk volt szó, ennek ellenére, az ajtóhoz léptem és lenyomva a kilincset beléptem az épületbe.

Rick persze azonnal megállt a monológjában, és a legtöbben hátra fordultak az érkezésemre, hogy alaposan szemügyre vehessenek. Na nem mintha érdekelt volna.

Teljes higgadtsággal ültem le az egyik üres székre.

- Megzavartam valamit? - Vontam fel szemöldököm amikor több perc hallgatás után sem szólalt meg senki.

- Nem – törte meg a csendet aztán Rick – már úgyis mindent megbeszéltünk!

- Hát persze – hagytam rá -de azért remélem nem baj, hogy benéztem, tudja illetlenség lenne nem megköszönnöm a hálás fogadtatást, a tiszta lakást és a kosztot!

Rick erre csak bólintott.

- Mi köszönjük, hogy itt vagytok – mosolygott rám egy nő, aki szorosan Glenn mellett ült – nem is tudod, mennyit tetettek ezzel értünk, egyébként Maggie vagyok! Ha bármire szükséged van, nyugodtan szólj!

- Köszönöm, és ha nem baj akkor már meg is ragadnám az alkalmat – álltam fel a helyemről lassan, ha már egyszer úgyis vége a kis összeröffenésnek – Rick, szeretném de sokkal inkább azt akarom, hogy ne hagyjon ki többet a megbeszéléseidből, hogy tudjam mikor mire készül! A három másik ember aki velem jött a családom, ellentétben magukkal és ha egyszer is úgy érzem, hogy veszélybe sodorja őket, elmegyünk! Nem fogom az engedélyét kérni! Ugyanakkor bárki, bármikor jöhet hozzám, minden meg fogok tenni, hogy segítsek rajta! Isaac, Aya és Malvin pedig ugyanúgy, mint bárki más a városukba segítségüket ígéri, be fognak kapcsolódni a munkájukba! Nem szoktunk láb alatt lenni!

- Rendben van – egyezett bele Rick néhány percnyi szünet után. Igyekeztem higgadt maradni, de nehéz volt valaki olyan mellett, mint ez a férfi, aki nyilvánvalóan tudja, mit akar és hogyan éri el a céljait, hiszen nem hiába maradt eddig életben. Azon sem csodálkoztam volna, ha nemet mond az egészre, és fegyvert fogva a fejemhez hoz döntéseket helyettem – egész jó feltételeknek hangzik!

Helyeslően bólintottam, majd hátraarcot vágva kisétáltam a templomból. Pontosabban csak sétáltam volna, ugyanis az ajtónál megláttam a még most is elég ramaty állapotban lévő Daryl arcát. Közelebb léptem és kezemet ellenkezés nélkül a homlokára simítottam.

- Megmondtam, hogy gyere vissza a sebeddel – korholtam le érte, ugyanis amikor levettem róla a kötést egyértelmű volt, hogy elfertőződött.

- Csak egy karcolás! - Ellenkezve húzta el karját tőlem.

- Egy olyan karcolás amibe akár bele is halhatsz, szóval kérlek hagy ne kelljen a hátamon magammal vonszoljalak!

A férfi csak újra felmordult.

- Daryl, ne kéresd magad! Menj vele! - Szólt rá Rick, és bár úgy tűnt, hogy ez se igazán fogja megtörni a lázadónkat, egy kis idő után mégis megmozdult. Dühösen kapta fel a kabátját a földről és vágtatott ki a teremből.

Alig bírtam utolérni, és igazából azt hittem mutatnom kell majd neki az utat, de ösztönösen lépdelt előttem és állt meg a garázs bejárata előtt.

- Oh, kitalálom, jó? Az előző doki is itt élt, mielőtt elpatkolt?

Választ viszont nem kaptam így kinyitottam előtte az ajtót és követtem. Minden kérés nélkül húzott egy széket a vizsgálóasztalhoz, hogy aztán hanyagul lehuppanhasson rá. Nem úgy tűnt, mint aki beszédes kedvében van, szóval igyekeztem gyorsan letudni a kötelező kínos köröket. Összeszedtem ami kelhet az apró kis procedúrához, majd én is leültem mellé.

- Ezt ki kell tisztítanom – mutattam az eddig kötés alatt lévő sebére – a másikból pedig a varratokat kell kiszednem. Igyekszem óvatosan csinálni, hogy ne fájjon!

- Nem vagyok egy szaros gyerek – szólt rám mérgesen – úgy csinálod ahogy tetszik, ígérem még nyalókát sem kérek érte!

Mély levegőt vettem és ahelyett, hogy válaszoltam volna a csípős megjegyzésére inkább munkához láttam.

Volt már rosszabb is igazából.

Daryl rendben lesz, kap még pár szem antibiotikumot is és akkor mindenki boldog lehet.

- Abby, nem vacsorázol velünk? - lépett be a szobába ismét kopogás nélkül Malvin, amikor viszont meglátott minket egy percre megtorpant – ne haragudj, nem sejtettem, hogy vendégünk van!

- Semmi baj – ingattam a fejem lassan – már úgyis mindjárt készen vagyunk, és utána megyek, ígérem!

- Neked nincs kedved csatlakozni, Daryl? Egy kis ünnepség annak örömére, hogy itt lehetünk!

Legszívesebben azonnal ráordítottam volna, hogy ezt az ötletét szívja vissza, de inkább nem tettem, csak gépies mozdulatokkal folytattam a seb leragasztását.

- Nem hinném, hogy Abigail örülne neki!

- Már miért ne tenné? - Értetlenkedett Malvin tovább, míg nekem egyre jobban kezdett begőzölni az agyam. Miért én vagyok folyton beállítva a rossz embernek?

- Pár perce elég nyilvánvalóvá tette, hogy igazából nekünk kellene örülnünk, a ti jelenléteteknek, nem pedig nektek azért amiért nem repítettünk egyesével golyót a fejetekbe és foglaltuk el a városotokat!

El sem akartam hinni amit hallok.

Tényleg ez lett volna a cél?

- Nos, azt hiszem így mindkét fél jobban járt – lépett előrébb Malvin – nem igaz?

- Kész vagy – vágtam közbe élesen még mielőtt bárki is válaszolhatott volna a kérdésre – szedd be a gyógyszereket, máskülönben esetleg le kell vágnom a karodat és nem tudsz majd golyót repíteni a fejünkbe!

Ezzel a mondatommal pedig igazából befejezettnek tekintettem a kis társalgásunkat, sietve tettem vissza mindent a helyére és eloldalazva Malvin mellett felmentem a szobámba. Fáradtan zuhantam le az ágyra, és megpróbáltam nem az idegtépő gondolataimba merülni. Pechemre a plafonon lévő csillagok nem voltak érdekesebbek, így azon kaptam magam, hogy már megint az elmúlt napokon rágódom.

- Te egyáltalán nem tudsz kopogni, basszus? - Mérgelődtem amikor Malvin megint, a mai nap folyamán már harmadjára berontott az ajtómon.

- Elmondanád, mégis mi a picsát csinálsz?

- Miről beszélsz? - Ültem fel nagy nehezen, a srác elég dühösnek tűnt. Összefontam karomat mellkasom előtt, és felvontam szemöldököm. Tényleg, mit is művelek?

- Nem ronthatsz rájuk csak így, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy erősebbek, mint mi...

- Egy nagy büdös fenét erősebbek! Vannak fegyvereik, na és? Szart sem érnek vele, ha nem tudják használni... - kezdtem bele, de Malvin közbevágott.

- Oh, hidd el nekem, szerintem nagyon is tudják hogyan használják a fegyvereiket! Nem hiába vannak most itt! Úgyhogy talán az otthonunk érdekében, egy kicsit visszavehetnél!

Erre hangos nevetésbe kezdtem. Kicsit talán rémisztőnek hatot, de nem érdekelt. Otthonunk érdekében. Mégis kinek az otthona?

- Viccelsz velem, ha azt hiszed azt a helyet még az otthonomnak tekintetem, az apám vagy bárki miatt, és ne is próbálj meggyőzni vagy bűntudatot ébreszteni bennem, Malvin! Nem kértelek, hogy gyere velem, szóval ha neked még számít az a hely nyugodtan visszamehetsz! Hidd el, megleszek nélküled is!

- Azt látom – szólalt meg halkan a fiú – viselkedj továbbra is ennyire gyerekesen, és akkor minden rendben lesz, Abigail!

Alig zárta be maga után az ajtómat, már rájöttem, hogy igaza volt. Nem viselkedhetek így, és nem is játszhatom a fenegyereket ha egyszer nem vagyok az. Attól, hogy vergődök és fájdalmat okozok másoknak még nem változik meg a helyzet.

Ideje lesz belátnom, hogy ezt komolyan elbasztam.

A bocsánatkérés pedig nem az erősségem, de talán idővel majd még abba is belejövök.

Sóhajtottam egy nagyot, a magammal hozott táskámat pedig a lábamhoz húztam, hogy kipakoljak belőle pár holmit. Amint megvoltam vele mégiscsak kimerészkedtem a szobámból. A konyhába mentem mert tudtam, hogy ott lesznek a többiek is.

Csendben vacsoráztak és még csak fel sem néztek amikor leültem közéjük. Isaac automatikusan szedett a tányéromra a tésztából, Aya pedig a salátástálat tolta elém. Így rám maradt az a kedves kis feladat, hogy mindenkinek töltsek az asztalra kikészített borból.

Felemeltem a poharamat, Isaac és Aya rám figyeltek azonban Malvin láthatólag nem volt túl jó kedvében, így nem is figyelt rám.

Erről pedig csak én tehetek.

Isaac viszont kezébe vette az irányítást és az asztal alatt finoman megrúgta a fiú sípcsontját, aki így hangosan feljajdult.

- Bocsi – néztem Malvinra, aki még mindig kitartóan próbálkozott a duzzogással, de azért ő is megfogta poharát.

- Tudnotok kell, hogy elmondhatatlanul hálás vagyok amiért itt vagytok velem – kezdtem el valahol, egy kicsit alaposabban megrágva a szavakat – a családom vagytok, ma délután pedig ezt Rick és a többiek tudtára is adtam, ezzel szemben nem is olyan rég nem viselkedtem úgy, mintha annyira szeretnétek titeket, szóval szeretnék bocsánatot kérni! Elsősorban tőled – néztem Malvin szemeibe, akinek már sokkal jobb kedve volt – másodszor pedig igyunk a folytonos újrakezdésre, amiből a jelenlegi világ helyzetét tekintve még jó párszor szükségünk lehet! Egészségetekre!

- Éljen, éljen! - Komolytalankodta el a helyzetet Aya, de azért mindenki arcra egy széles vigyort varázsolt.

És azt hiszem ez így volt igazán rendjén.

Nem kell úgy éreznünk, hogy csak azért mert valami történt az életünkben ami nagy változással járt, az minket is meghatározhat. Talán okozunk majd másoknak és magunknak is egy kis csalódást a döntéseinkkel de nem kell mindig mindennek tökéletesnek lennie. Meg kell tudnunk barátkozni a gondolattal, hogy van amiben nem szólhatunk bele, akármennyire is próbálkozunk és kapálózunk az ellenkezőjét hajtogatva.

Itt vagyok mert itt kell lennem most. De ez még nem rossz. Kaptam egy új esélyt arra, hogy tiszta lappal bizonyíthassak, nekem pedig meg kell ragadnom ezt.

Már csak a körülöttem lévők miatt is.

Szóval ezt fogom tenni, és megadom magamnak az esélyt, így holnap első dolgom lesz bocsánatot kérni.

A vacsora befejeztével elvállaltam a mosogatást mára, a többiek a lefekvéshez készülődtek, így én mentem ajtót nyitni amikor halk kopogtatás hangja szűrődött a bejárati ajtó felől. Még vizes kezemet a nadrágomba töröltem gyorsan, lenyomtam a kilincset és Daryl nézett velem farkasszemet a küszöb túloldalról.

Egyikünk sem szólalt meg.

Úgy tűnt nem rám számított, legalábbis közvetlenül nem rám.

- Sajnálom amit nemrég mondtam neked – törte meg végül a csendet, én pedig bólintottam – egy kicsit elragadtattam magam, nem kellett volna!

- Én is elég seggfej voltam – mosolyodtam el halványan – majd holnap elnézést kérek a többiektől is!

- Az jó – hümmögte – igazából én is várni akartam holnapig, de korán reggel el kell mennem! Már rég voltam odakint!

Megértően bólintottam.

- A falak mögött ellustul az ember, nem igaz?

- Ja – hagyta rám Daryl majd hátrébb lépett – akkor, gondolom még találkozunk!

- Igen, még találkozunk, jóéjt!

- Jóéjt – köszönt majd elsétált. Újból gondolataimba merülve néztem távolodó alakja után. Úgy tűnik az idő mindenkit megedzet arra, hogy kissé érzéketlenné váljon másokkal szemben. Már csak az a kérdés, hogy vajon jól van-e, ez így?

Szabad-e éreznünk és megmutatnunk ezt, egy olyan világban ahol egyik pillanatról a másikra omolhat össze minden?

Vagy ez mindig így volt?

Csak most tűnik ennyire fontosnak, amikor már nem számít a pénz, hatalom vagy a tárgyak.

Kár, hogy ehhez a felismeréshez a fél világnak meg kellett halnia.

Értelmetlenül.

Daryl viszont azt hiszem igazat beszélt, nem szabad folyton a falak mögött maradnunk. Ha pedig ő megy holnap, talán még én is beleférhetek a keretbe.

Elvégre egy orvos, mindig támogassa a páciensét.

Nem igaz?

Még ha nem is kéne a szó legszorosabb értelmében vennem a dolgokat.

Egy kis kirándulás még senkinek sem ártott.

Elvigyorodtam és bezártam az ajtót.

Miért érzem úgy, hogy Daryl nem fog ennek örülni?

De, hogy mindenkit megnyugtassak, én igazat adok a régi mondásnak, miszerint amiről nem tud, az nem fáj neki.

Így pedig, nincs is miért aggódni.