Harmadik - Sajnálom

Abigail 

Alexandria egyszerre volt megnyugtató és igazán aggasztó. Valós menedékként tűnhet azok számára, akik hetek vagy akár hónapok óta kutatnak egy ilyen hely után ebben a mocskos világban, de – és ez most bármennyire is önzően fog hangzani – nem nyújt elég biztonságot egy olyan ember számára, mint mi.

Egy sokkal komolyabban védhető, erősebb falakkal körülvett, jobban szervezett kis társadalomból jövünk. Amikor pedig az autóból elém tárult a látvány, nem voltam lenyűgözve a hely lehetőségeit tekintve.

Igaz, a házak meglepetésként szolgáltak, de már most utáltam mindegyiket. Pontosan ilyen kis „kertvárosi” környéken éltünk a családommal ezelőtt. Már előre látom, hogy minden egyes nap amit itt töltök csak azt fogja bennem megerősíteni, hogy mennyi mindent vesztettem már.

Négyen közös lakást kaptunk, ami elég tágas volt számunkra. Egy orvosi rendelő volt a garázsból kialakítva, így amíg Isaac és a többiek felfedezték maguknak a házat, én megnéztem mi a helyzet a felszerelések terén. Kisebb meglepetéssel konstatáltam, hogy nem is állunk olyan rosszul, mint az elsőre vártam.

- Na, mi a helyzet? - Lépett be az ajtón Malvin, tekintetét körbevezette a szobán – elég menő, ez az egész, nem?

- Ja – bólintottam és bezártam az egyik szekrény ajtaját – elnézve a fájdalomcsillapítók számát, fejfájást már biztos, hogy fogok tudni gyógyítani!

Malvin csak a szemeit forgatta.

- Tudom, hogy nem akarsz róla beszélni – kezdett bele azért mégis, és a vizsgálóasztalra ült, így alig pár méterre volt tőlem – de ha majd úgy érzed, hogy mégis tudod hol találsz! Azért vagyunk itt, hogy neked segítsünk, egyikünknek sem számítanak az ittlévők, nem tartoznak a családunkhoz! Te viszont igen, Abby! És tudom, hogy képes vagy rá! Eleget tanultál, minden tőled telhetőt meg fogsz tenni értük, még ha nem is szívesen vallod be magadnak! Ismerlek már!

Elmosolyodtam.

Hát persze.

Minden tőlem telhetőt megteszek. A világ top tíz legidegesítőbb mondatának egyike, ráadásul ha rangsorolnom kéne, tényleg dobogós helyen végezne még a kategóriáján belül is.

Mindazonáltal talán Malvin igazat beszél, és csak én közelítem meg rosszul a dolgokat. Hinnem kellene magamban, mert csak úgy léphetek előrébb. Egy kis haladás pedig mindig jól jön.

Főleg manapság.

- Köszönöm – nyögtem ki aztán nagy nehezen, és pár lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, hogy magamhoz szoríthassam a fiút, aki lelkesen ölelt vissza.

- Helyes, akkor megyek és megnézem, mit is ehetnénk, ugyanis kilyukad a gyomrom!

Naná. Malvin állandóan éhes.

Nekem viszont más terveim voltak, így nem tartottam vele a konyhába hanem inkább kisétálva az ajtón egy kis felfedezésre indultam. Meg akartam magamnak nézni a környéket. Kicsit hűvösebb kezdett lenni a levegő, szóval jobban összehúztam magamon a kabátomat, és így róttam a kihaltnak tűnő utcákat.

Elvétve láttam a házak ablakából fényt kiszűrődni, mígnem elérve a templomhoz megpillanthattam hol is vannak az itt élő emberek. Úgy tűnt mindenki összegyűlt egy nagy közös megbeszélésre, amit Rick vezetett, karján egy apró kislánnyal, aki boldogan csimpaszkodott a férfin.

Mivel mi nem kaptunk meghívást így feltételezhető, hogy talán rólunk volt szó, ennek ellenére, az ajtóhoz léptem és lenyomva a kilincset beléptem az épületbe.

Rick persze azonnal megállt a monológjában, és a legtöbben hátra fordultak az érkezésemre, hogy alaposan szemügyre vehessenek. Na nem mintha érdekelt volna.

Teljes higgadtsággal ültem le az egyik üres székre.

- Megzavartam valamit? - Vontam fel szemöldököm amikor több perc hallgatás után sem szólalt meg senki.

- Nem – törte meg a csendet aztán Rick – már úgyis mindent megbeszéltünk!

- Hát persze – hagytam rá -de azért remélem nem baj, hogy benéztem, tudja illetlenség lenne nem megköszönnöm a hálás fogadtatást, a tiszta lakást és a kosztot!

Rick erre csak bólintott.

- Mi köszönjük, hogy itt vagytok – mosolygott rám egy nő, aki szorosan Glenn mellett ült – nem is tudod, mennyit tetettek ezzel értünk, egyébként Maggie vagyok! Ha bármire szükséged van, nyugodtan szólj!

- Köszönöm, és ha nem baj akkor már meg is ragadnám az alkalmat – álltam fel a helyemről lassan, ha már egyszer úgyis vége a kis összeröffenésnek – Rick, szeretném de sokkal inkább azt akarom, hogy ne hagyjon ki többet a megbeszéléseidből, hogy tudjam mikor mire készül! A három másik ember aki velem jött a családom, ellentétben magukkal és ha egyszer is úgy érzem, hogy veszélybe sodorja őket, elmegyünk! Nem fogom az engedélyét kérni! Ugyanakkor bárki, bármikor jöhet hozzám, minden meg fogok tenni, hogy segítsek rajta! Isaac, Aya és Malvin pedig ugyanúgy, mint bárki más a városukba segítségüket ígéri, be fognak kapcsolódni a munkájukba! Nem szoktunk láb alatt lenni!

- Rendben van – egyezett bele Rick néhány percnyi szünet után. Igyekeztem higgadt maradni, de nehéz volt valaki olyan mellett, mint ez a férfi, aki nyilvánvalóan tudja, mit akar és hogyan éri el a céljait, hiszen nem hiába maradt eddig életben. Azon sem csodálkoztam volna, ha nemet mond az egészre, és fegyvert fogva a fejemhez hoz döntéseket helyettem – egész jó feltételeknek hangzik!

Helyeslően bólintottam, majd hátraarcot vágva kisétáltam a templomból. Pontosabban csak sétáltam volna, ugyanis az ajtónál megláttam a még most is elég ramaty állapotban lévő Daryl arcát. Közelebb léptem és kezemet ellenkezés nélkül a homlokára simítottam.

- Megmondtam, hogy gyere vissza a sebeddel – korholtam le érte, ugyanis amikor levettem róla a kötést egyértelmű volt, hogy elfertőződött.

- Csak egy karcolás! - Ellenkezve húzta el karját tőlem.

- Egy olyan karcolás amibe akár bele is halhatsz, szóval kérlek hagy ne kelljen a hátamon magammal vonszoljalak!

A férfi csak újra felmordult.

- Daryl, ne kéresd magad! Menj vele! - Szólt rá Rick, és bár úgy tűnt, hogy ez se igazán fogja megtörni a lázadónkat, egy kis idő után mégis megmozdult. Dühösen kapta fel a kabátját a földről és vágtatott ki a teremből.

Alig bírtam utolérni, és igazából azt hittem mutatnom kell majd neki az utat, de ösztönösen lépdelt előttem és állt meg a garázs bejárata előtt.

- Oh, kitalálom, jó? Az előző doki is itt élt, mielőtt elpatkolt?

Választ viszont nem kaptam így kinyitottam előtte az ajtót és követtem. Minden kérés nélkül húzott egy széket a vizsgálóasztalhoz, hogy aztán hanyagul lehuppanhasson rá. Nem úgy tűnt, mint aki beszédes kedvében van, szóval igyekeztem gyorsan letudni a kötelező kínos köröket. Összeszedtem ami kelhet az apró kis procedúrához, majd én is leültem mellé.

- Ezt ki kell tisztítanom – mutattam az eddig kötés alatt lévő sebére – a másikból pedig a varratokat kell kiszednem. Igyekszem óvatosan csinálni, hogy ne fájjon!

- Nem vagyok egy szaros gyerek – szólt rám mérgesen – úgy csinálod ahogy tetszik, ígérem még nyalókát sem kérek érte!

Mély levegőt vettem és ahelyett, hogy válaszoltam volna a csípős megjegyzésére inkább munkához láttam.

Volt már rosszabb is igazából.

Daryl rendben lesz, kap még pár szem antibiotikumot is és akkor mindenki boldog lehet.

- Abby, nem vacsorázol velünk? - lépett be a szobába ismét kopogás nélkül Malvin, amikor viszont meglátott minket egy percre megtorpant – ne haragudj, nem sejtettem, hogy vendégünk van!

- Semmi baj – ingattam a fejem lassan – már úgyis mindjárt készen vagyunk, és utána megyek, ígérem!

- Neked nincs kedved csatlakozni, Daryl? Egy kis ünnepség annak örömére, hogy itt lehetünk!

Legszívesebben azonnal ráordítottam volna, hogy ezt az ötletét szívja vissza, de inkább nem tettem, csak gépies mozdulatokkal folytattam a seb leragasztását.

- Nem hinném, hogy Abigail örülne neki!

- Már miért ne tenné? - Értetlenkedett Malvin tovább, míg nekem egyre jobban kezdett begőzölni az agyam. Miért én vagyok folyton beállítva a rossz embernek?

- Pár perce elég nyilvánvalóvá tette, hogy igazából nekünk kellene örülnünk, a ti jelenléteteknek, nem pedig nektek azért amiért nem repítettünk egyesével golyót a fejetekbe és foglaltuk el a városotokat!

El sem akartam hinni amit hallok.

Tényleg ez lett volna a cél?

- Nos, azt hiszem így mindkét fél jobban járt – lépett előrébb Malvin – nem igaz?

- Kész vagy – vágtam közbe élesen még mielőtt bárki is válaszolhatott volna a kérdésre – szedd be a gyógyszereket, máskülönben esetleg le kell vágnom a karodat és nem tudsz majd golyót repíteni a fejünkbe!

Ezzel a mondatommal pedig igazából befejezettnek tekintettem a kis társalgásunkat, sietve tettem vissza mindent a helyére és eloldalazva Malvin mellett felmentem a szobámba. Fáradtan zuhantam le az ágyra, és megpróbáltam nem az idegtépő gondolataimba merülni. Pechemre a plafonon lévő csillagok nem voltak érdekesebbek, így azon kaptam magam, hogy már megint az elmúlt napokon rágódom.

- Te egyáltalán nem tudsz kopogni, basszus? - Mérgelődtem amikor Malvin megint, a mai nap folyamán már harmadjára berontott az ajtómon.

- Elmondanád, mégis mi a picsát csinálsz?

- Miről beszélsz? - Ültem fel nagy nehezen, a srác elég dühösnek tűnt. Összefontam karomat mellkasom előtt, és felvontam szemöldököm. Tényleg, mit is művelek?

- Nem ronthatsz rájuk csak így, amikor teljesen nyilvánvaló, hogy erősebbek, mint mi...

- Egy nagy büdös fenét erősebbek! Vannak fegyvereik, na és? Szart sem érnek vele, ha nem tudják használni... - kezdtem bele, de Malvin közbevágott.

- Oh, hidd el nekem, szerintem nagyon is tudják hogyan használják a fegyvereiket! Nem hiába vannak most itt! Úgyhogy talán az otthonunk érdekében, egy kicsit visszavehetnél!

Erre hangos nevetésbe kezdtem. Kicsit talán rémisztőnek hatot, de nem érdekelt. Otthonunk érdekében. Mégis kinek az otthona?

- Viccelsz velem, ha azt hiszed azt a helyet még az otthonomnak tekintetem, az apám vagy bárki miatt, és ne is próbálj meggyőzni vagy bűntudatot ébreszteni bennem, Malvin! Nem kértelek, hogy gyere velem, szóval ha neked még számít az a hely nyugodtan visszamehetsz! Hidd el, megleszek nélküled is!

- Azt látom – szólalt meg halkan a fiú – viselkedj továbbra is ennyire gyerekesen, és akkor minden rendben lesz, Abigail!

Alig zárta be maga után az ajtómat, már rájöttem, hogy igaza volt. Nem viselkedhetek így, és nem is játszhatom a fenegyereket ha egyszer nem vagyok az. Attól, hogy vergődök és fájdalmat okozok másoknak még nem változik meg a helyzet.

Ideje lesz belátnom, hogy ezt komolyan elbasztam.

A bocsánatkérés pedig nem az erősségem, de talán idővel majd még abba is belejövök.

Sóhajtottam egy nagyot, a magammal hozott táskámat pedig a lábamhoz húztam, hogy kipakoljak belőle pár holmit. Amint megvoltam vele mégiscsak kimerészkedtem a szobámból. A konyhába mentem mert tudtam, hogy ott lesznek a többiek is.

Csendben vacsoráztak és még csak fel sem néztek amikor leültem közéjük. Isaac automatikusan szedett a tányéromra a tésztából, Aya pedig a salátástálat tolta elém. Így rám maradt az a kedves kis feladat, hogy mindenkinek töltsek az asztalra kikészített borból.

Felemeltem a poharamat, Isaac és Aya rám figyeltek azonban Malvin láthatólag nem volt túl jó kedvében, így nem is figyelt rám.

Erről pedig csak én tehetek.

Isaac viszont kezébe vette az irányítást és az asztal alatt finoman megrúgta a fiú sípcsontját, aki így hangosan feljajdult.

- Bocsi – néztem Malvinra, aki még mindig kitartóan próbálkozott a duzzogással, de azért ő is megfogta poharát.

- Tudnotok kell, hogy elmondhatatlanul hálás vagyok amiért itt vagytok velem – kezdtem el valahol, egy kicsit alaposabban megrágva a szavakat – a családom vagytok, ma délután pedig ezt Rick és a többiek tudtára is adtam, ezzel szemben nem is olyan rég nem viselkedtem úgy, mintha annyira szeretnétek titeket, szóval szeretnék bocsánatot kérni! Elsősorban tőled – néztem Malvin szemeibe, akinek már sokkal jobb kedve volt – másodszor pedig igyunk a folytonos újrakezdésre, amiből a jelenlegi világ helyzetét tekintve még jó párszor szükségünk lehet! Egészségetekre!

- Éljen, éljen! - Komolytalankodta el a helyzetet Aya, de azért mindenki arcra egy széles vigyort varázsolt.

És azt hiszem ez így volt igazán rendjén.

Nem kell úgy éreznünk, hogy csak azért mert valami történt az életünkben ami nagy változással járt, az minket is meghatározhat. Talán okozunk majd másoknak és magunknak is egy kis csalódást a döntéseinkkel de nem kell mindig mindennek tökéletesnek lennie. Meg kell tudnunk barátkozni a gondolattal, hogy van amiben nem szólhatunk bele, akármennyire is próbálkozunk és kapálózunk az ellenkezőjét hajtogatva.

Itt vagyok mert itt kell lennem most. De ez még nem rossz. Kaptam egy új esélyt arra, hogy tiszta lappal bizonyíthassak, nekem pedig meg kell ragadnom ezt.

Már csak a körülöttem lévők miatt is.

Szóval ezt fogom tenni, és megadom magamnak az esélyt, így holnap első dolgom lesz bocsánatot kérni.

A vacsora befejeztével elvállaltam a mosogatást mára, a többiek a lefekvéshez készülődtek, így én mentem ajtót nyitni amikor halk kopogtatás hangja szűrődött a bejárati ajtó felől. Még vizes kezemet a nadrágomba töröltem gyorsan, lenyomtam a kilincset és Daryl nézett velem farkasszemet a küszöb túloldalról.

Egyikünk sem szólalt meg.

Úgy tűnt nem rám számított, legalábbis közvetlenül nem rám.

- Sajnálom amit nemrég mondtam neked – törte meg végül a csendet, én pedig bólintottam – egy kicsit elragadtattam magam, nem kellett volna!

- Én is elég seggfej voltam – mosolyodtam el halványan – majd holnap elnézést kérek a többiektől is!

- Az jó – hümmögte – igazából én is várni akartam holnapig, de korán reggel el kell mennem! Már rég voltam odakint!

Megértően bólintottam.

- A falak mögött ellustul az ember, nem igaz?

- Ja – hagyta rám Daryl majd hátrébb lépett – akkor, gondolom még találkozunk!

- Igen, még találkozunk, jóéjt!

- Jóéjt – köszönt majd elsétált. Újból gondolataimba merülve néztem távolodó alakja után. Úgy tűnik az idő mindenkit megedzet arra, hogy kissé érzéketlenné váljon másokkal szemben. Már csak az a kérdés, hogy vajon jól van-e, ez így?

Szabad-e éreznünk és megmutatnunk ezt, egy olyan világban ahol egyik pillanatról a másikra omolhat össze minden?

Vagy ez mindig így volt?

Csak most tűnik ennyire fontosnak, amikor már nem számít a pénz, hatalom vagy a tárgyak.

Kár, hogy ehhez a felismeréshez a fél világnak meg kellett halnia.

Értelmetlenül.

Daryl viszont azt hiszem igazat beszélt, nem szabad folyton a falak mögött maradnunk. Ha pedig ő megy holnap, talán még én is beleférhetek a keretbe.

Elvégre egy orvos, mindig támogassa a páciensét.

Nem igaz?

Még ha nem is kéne a szó legszorosabb értelmében vennem a dolgokat.

Egy kis kirándulás még senkinek sem ártott.

Elvigyorodtam és bezártam az ajtót.

Miért érzem úgy, hogy Daryl nem fog ennek örülni?

De, hogy mindenkit megnyugtassak, én igazat adok a régi mondásnak, miszerint amiről nem tud, az nem fáj neki.

Így pedig, nincs is miért aggódni.  

Második - Eladva

Abigail

Crystal Land egy külföldi milliárdos által épített golfklub volt eredetileg. Hatalmas kőfalai biztonságot nyújtottak a kíváncsiskodók elől, most pedig jó szolgálatot tettek a járkálók ellen. Mélyen az erdőben a sűrű fák között bújik meg a maga hatalmas közösségi házával, sajátos kis faházaival, tóval, garázsokkal. A járvány előtt alig három héttel lett kész az egész, apa tervezte és építette, így nagyjából csak munkatársak tudtak róla. Mi érkeztünk meg elsőnek, két másik családdal akikbe az utunk során botlottunk. Rengeteg fegyverrel utaztak, Malvin és a családja valamikor a hadseregnél szolgált.

Képesek voltak magukra vigyázni, amikor azonban megérkeztünk, azt hiszem mindannyian hálásak voltak a látottakért.

Később jöttek a többiek, és még be is fogadtunk pár embert azóta. Összesen hatvanan éltünk itt együtt, jórészt családok. Apám irányításával átalakítottuk a legnagyobb házat, így bár ha még nem is nagy lábon de kényelmesen elfértünk. Lett orvosi szobánk, iskolánk de még imatermünk is. A komplexum építtetője megszállottja volt a megújuló energiaforrásoknak, így rengeteg napelem állt a szolgálatunkra, különböző szűrőberengések és persze golfütők, bár keveset voltak használva.

Mindenkinek megvolt a maga feladata. Voltak felderítőink, vadászaink, a legtöbb munka mégis az állatok és a föld körül akadt. Igyekeztünk a legutolsó szabad területet is megművelni.

Azt is mondhatnánk, hogy minden annyira idilli volt, de ez hazugság.

Több mint elviselhető az áldozatok száma. Azoké akiket szerettünk, és a falak miatt bevallom nem a járkálók voltak a legnagyobb ellenségeink. Hanem az egyszerű járványok, amelyekre régen volt például oltás gyermekkorunkban, de a régi „rutinműtétek” is súlyos kockázatokkal jártak. Igaz ami igaz, ez az egész évtizedekkel vetett minket vissza. Hiába létezett az elmélet, ha a lehetőségeink korlátozottak voltak.

- Abigail, apád látni akar – húzott vissza merengésemből egy mély hang, amikor pedig oldalra fordítottam a fejem a szememmel is meggyőződhettem róla, hogy engem szólongatnak. Isaac mindössze pár évvel volt csak idősebb tőlem, de mindig adtam a véleményére, ötleteire. Mióta itt vagyunk rengeteg őrültségbe keveredtünk, ami olykor elég komoly következményekkel járt, mégis számíthattunk egymásra.

Komoran felsóhajtottam majd bólintottam és felkászálódtam a földről. Leporoltam a nadrágomat és elindultam a magas fiú után.

- Miért van nálad fegyver? - Vontam fel szemöldököm – azt hittem idebent nem hordhatjuk őket...

- Rick és még egy pár embere visszajöttek, Tom pedig azt mondta jobb a biztonság, így visszakaptunk egy párat!

- Ez igazán megnyugtató – fintorodtam el – akkor gondolom ha csúnyán néznek egyből a szemük közé lövünk!

- Ha valaki lőni fog az maximum én leszek, szóval felesleges emiatt aggódnod! Plusz inkább ők, mint mi, emlékszel?

- A farkastörvényekre? - Gonoszkodtam vele tovább – nem, tudod én még egy olyan országban éltem ahol igazságosan ítélkeznek és...

- Azok az idők elmúltak...

- De én még nem – kiáltottam immáron hangosan – mi még itt vagyunk belőle és mindannyian emlékszünk rá mit lehet és mit nem! Az pedig, hogy fényes nappal fegyverekkel rohangálunk a falakon belül, csak azért mert pár ember segítségért jöhet, minden csak nem normális!

Isaac erre megállt, sötétbarna szemeit rám szegezte.

- Most mit akarsz mit mondjak erre? Hogy köszöntsem őket, talán egy tortával? Ilyen az életünk, akár tetszik akár nem, felesleges beszédeket tartanunk, mindenki tudja mit veszítettünk el!

Igen.

Nekem is pontosan úgy tűnik, hogy mindenki tudja. Létezünk de nem élünk.

Valójában nem tudom miért rágtam be ezen ennyire, de már késő volt rajta elgondolkodnom, mert apám irodája elé értünk Isaac pedig minden szó nélkül fordult sarkon.

A francba.

Ezt már megint sikerült igazán jól kezelnem.

Felsiettem a lépcsőkön, az ajtón pedig kopogtatás nélkül rontottam be.

Családban marad, na.

Odabent egy egész kis népes társaság köszönt vissza, egyedül Rick volt ismerős aki még mindig úgy nézett ki, mint aki öt napja úton van, őszintén ráfért volna egy kiadós alvás. A szeme alatt lévő karikákból ítélve, úgy idestova nyolc év elég lenne. Plusz, mínusz még egy év.

- Hiányoznak a telefonok – vágtam a közepébe, egyenesen az íróasztala elé sétáltam és leültem egy székre – jobban örültem volna egy üzenetnek, mint a kutyáidnak!

- Azt hittem Isaac a barátod...

- Igen a barátom, mindazonáltal még mindig nem vagyok a kutyád akit kedvedre rángathatsz – hajoltam előre, dühös voltam. Nem biztos, hogy így kellett volna intéznem, de jelenleg nem láttam a haragtól.

Apa megköszörülte a torkát.

- Igazad van – szólt csendesen, kék szemei most valahogy, még ridegebbnek tűntek a szemüvege mögül – sajnálom, de sürget az idő. Rick és a barátai csak pár órára jöttek, hogy felajánljanak egy igazán méltányos üzletet, mindkettőnk számára!

Apám és üzletelés. Hölgyeim és uraim.

Tényleg eljött a világvége.

- És mi közöm nekem ehhez? Nem szoktál beavatni a részletekbe, azt hittem, hogy egyedül irányítasz!

- Így is van – állt fel, sokkal magasabb volt a jelenlévőknél, annyi évvel anya halála után még mindig ott csillogott a karikagyűrűje az ujján – viszont neked velük kell menned! Egyrészt azért, mert szeretném látni, hogy kikkel kötünk alkut, másrészt pedig kulcsszereplő vagy, mert orvos kell nekik, fegyverekért cserébe.

Próbáltam higgadt maradni, vagy legalább annak tűnni, de nem biztos, hogy sokáig menni fog. Alaposan megrágtam a szavakat.

- Van elég fegyverünk!

- De nekünk feleslegbe is, és ha egy pár átadásával orvost kaphatunk akkor készek vagyunk átadni őket!

Inkább vagyok kuruzsló, semmint orvos.

- Még sokat kell tanulnom és David...

- David elboldogul nélküled is, pont eleget tanultál, Abigail már döntöttem!

- És úgy döntöttél, hogy eladsz! - Vágtam közbe dühösen, nem igazán találtam értelmes magyarázatot erre az egészre – mi lesz a következő? Szervkereskedelem esetleg az iskola helyett megtaníthatnánk a lányoknak, hogyan legyenek jó feleségek.

- Hagyd ezt abba! - Csapott idegesen az asztalra – mint már említettem, döntöttem! Egy pár embert, gyógyszereket és amire szükséged van magaddal vihetsz, és természetesen bármikor meglátogathatsz minket! Szabad ember vagy Abigail, csak most máshol van rád szükség, ennyi az egész!

Összepréseltem ajkaim.

Hát persze.

A gondosan megtervezett társadalom kiszűri a számára értékteleneket amiből már van egy azon túladunk. Miért nem gondoltam én erre hamarabb?

- Remek – mosolyodtam el a végén kínosan – igazából örülök, hogy ezt mondod, mert ha tényleg szabad embernek tartasz, akkor gondolom van választásom is! Én pedig elmegyek, de nem velük, hanem egyedül.

Csend.

- Egy napig sem bírnád – nézett rám ezúttal Rick , de már rég nem figyeltem rá. Csak felpattantam a székből és kivágtattam a szobából. Nem volt túl drámai vagy légies, de megtette a hatását. Kiérve a szabad ég alá, úgy éreztem újra sikerül levegőt vennem, forgott velem az egész világ, egyszerre megszámlálhatatlan gondolat kergetőzött a fejemben, annyi minden szaladt át rajtam, hogy csak nehezen tudtam a végére érni, és kiválasztani a legfontosabb célt.

Össze kell pakolnom. Már megint.

Ha úgy vesszük elég régen lébecolunk már itt, pár idevezető apróbb bökkenőn túl nem igazán kerültünk válaszhelyzetbe. Az első igazi megpróbáltatások már itt értek minket. De ez még nem jelenti azt, hogy nem tudnám megcsinálni. Komolyan elhiszem, hogy ha nagyon akarjuk akkor bármire képesek vagyunk a józan ész határain belül.

Nem fogom megváltani a világot és hegyeket mozgatni a beszédeimmel de képes vagyok túlélni.

És meg is teszem.

- Valaki nagyon feldúlt ma – állt elém Malvin, karját összefonta maga előtt, csak egy lesújtó pillantást kellett rá vetnem, hogy megértse, ma is bal lábbal keltem, és azzal is folytatom a napom. Egyenesen a házunkba siettem, most tényleg minden annyira valótlannak tűnt. Ha tényleg egyedül akarok menni akkor fel kell rá készülnöm, hogy nem ringathatom magam tovább tündérmesékben. A világ tényleg megváltozott.

És vele együtt az emberek is.

Öt perc alatt végeztem, egy pár ruhán és némi emléken túl, töltényeket és pár fegyvert rejtettem a táskámba. Felkaptam a nyilamat is, egy kabátot, lent a konyhába vizet, pár napra elegendő ételt csomagoltam.

Még utoljára végignéztem a földszinten, kezemet a hideg kilincsen pihentettem.

Isaac és Malvin jól elszórakoztak a tornácunkon.

- Megmondanád, hogy mégis hova indulsz? - sóhajtott fel fáradtan Isaac – már megint összevesztél apáddal?

- Nem – léptem le a lépcsőkön, feljebb tornásztam a táskámat a vállamon – eladott engem!

- Mi? - Állt fel Isaac felém sietett, Malvin pedig szorosan a nyomában volt – mit beszélsz?

- Üzletet kötött, a másik csapatnak szüksége van egy orvosra, mert nincs nekik, de van bőven lőszerük. Apám szerint mi fogytán vagyunk a lőszerből és van két orvosunk, így mindenki jól jár!

Egy pillanatra sem álltam le, egyenesen a kapuink felé tartottam. Az sem különösebben zavart, hogy úgy tűnt a másik csapat is készülődik. Apám pedig egészen az autóig kísérte őket. Milyen idillikus, már látom is a pillangókat és a glóriát.

- Abigail – próbálkozott újra – velük kell menned!

Ekkor ért utol Isaac és Malvin is. Mindketten kíváncsian méregették a kibontakozó helyzetet.

- David, mi ez az egész? - Kiáltott le pár perc némaság után a megfigyelő pontok egyikéről Aya, barna szemei kissé idegesen csillogtak.

- Minden rendben, lányom – csitította a számonkért – csak Abigail, már megint! Nézd, valljuk be vagyunk egy páran akik ráuntak már arra, hogy folyton veled van a gond! Valahogy csak te nem tudsz beilleszkedni közénk, talán egy másik helyen, tiszta lappal a közösség hasznára lehetsz!

Nyelvembe kellett harapnom, hogy megállítsam a felszínre törni kívánkozó könnyeimet, és azt, hogy komolyan behúzzak neki egyet.

- Állj félre – sziszegem végül ajkaim között, de apám nem mozdult. Továbbra is farkasszemet néztünk egymással – állj félre!

- Ha felszállsz arra a buszra, akkor megteszem!

- Abby... - fogta meg a vállamat Malvin, de leráztam magamról. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, igyekeztem elszámolni magamban tízig, de még kettőig sem jutottam amikor kezem önkéntelenül is a fegyveremért csúszott, amit egyenesen a saját apám szemi közé szegeztem.

A férfi hátrébb lépett, minden szem ránk szegeződött, Rick és rögtönzött csapata is előkapta a fegyvereiket, ahogy jó páran még a falról. Malvin és Isaac fedeztek.

- Abby, nem kell ezt tenned – törte meg a pattanásig feszült csendet Rick, próbált megnyugtatóan beszélni, de még neki sem igazán ment. Gondolom úgy jött ide, hogy ez egy biztonságos és jól működő közösség, tele engedelmes, és értelmes emberekkel. Akik felfogják mi egy alku lényege. Én mégis kivételt képeztem.

És nem biztos, hogy csak azért mert kulcsszerepet játszottam az egészben.

Leeresztettem a fegyverem.

- Mi is megyünk – szólalt meg Aya, aki egyébként Isaac barátnője volt – Malvin, Isaac és én is!

- Azt nem engedhetem...

- Nem érdekel mit enged és, mit nem – lépett mellém Malvin – elmegyünk!

Isaac vonásai megkeményedtek. De bólintott és mindhárman hátraarcot vágva elsiettek a lakásaikhoz, gondolom Ők is szerettek volna pár holmit összepakolni. Addig felszálltak a járműveikre, Rick kivételével.

Malvin érkezett meg először. Őt követte Isaac és Aya. Mindhárman felszálltak a kisbuszra.

- Nem lesz baj – fogta meg biztatóan a vállamat Rick, én pedig még mindig apám arcvonásait figyelve bólintottam.

Elengedett és ő is felszállt. Most én voltam a soros. Egyetlen árva szó nélkül fordítottam hátat apámnak, Malvin rám mosolygott az autóból. Vettem egy mély levegőt, visszafordultam az elégedettnek tűnő férfihoz, aki rám mosolygott.

Én azonban nem viszonoztam.

Vagyis nem pont úgy, ahogy ő szerette volna.

Ugyanis tényleg meghúztam a pisztolyom ravaszát, igaz csak a lábára céloztam. Apa hangosan felkiáltott majd térdre rogyott.

- Még szerencse, hogy akad itt egy orvos – morogtam felé, majd tényleg felszálltam az autóra, és mihelyt bezártam magam mögött az ajtót már indultunk is. Magamon éreztem a kíváncsi tekinteteket de nem foglalkoztam velük. Csak leültem az egyik üres ülésre, egész távol a többiektől.

Szívem szerint csak lehunytam volt a szemeimet és én is aludtam volna egy igazán jót, annak reményében, hogy mire kinyitom a szemem újra otthon leszek, járkálók és mindenféle szörnyűség nélkül. De nem tehettem.

- Sajnálom – lépett mellém egy fekete hajú férfi és leült elém, majd a kezét nyújtotta – Glenn vagyok!

Bólintottam.

- Talán nem így...

- Ne magyarázkodj, kérlek – intettem csendre, és feljebb tornásztam magam az ülésen – ha valamit megtanultam akkor azt, hogy mindenki a maga módján próbál meg boldogulni. Vagy így, vagy úgy de az emberek elérik amit akarnak. A túlélésért.

- Nem kell sokat képzelni a dologba – szállt be a beszélgetésbe egy nagydarab vörös is – falak közé viszünk, észre se fogod venni a változást!

Elmosolyodtam.

- Hát persze – nyugtáztam a dolgot, és lehajtottam fejemet – mintha meg sem történt volna!

- Nem kell velük egyetértened, Abigail – vette át a szót Isaac, vállán Aya pihent – az apád undorító dolgot tett, és akárhogy csavarjuk a történetet, erre nincs mentsége!

- Várj – fordította felénk figyelmét Rick és közelebb lépett – David, az apád?

Csend.

Oh igen, gondolom ezt is elfelejtette velük közölni.

Milyen megkapó.

- Volt – hunytam le szemeimet, remélve, hogy nem feszegetik tovább a témát.

És mivel egész komoly csend telepedett a társaságra úgy gondolom, ez ment is.

Senki sem szólalt meg.

Én pedig igyekeztem olyan mélyre ásni a lelkemben, hogy még magam is félek a sötétségben. Mert azt hiszem csak az segíthet rajtam.

Valami ami elemészt.

És elfeledteti velem, hogy milyen egyedül is vagyok.

Az egyetlen aki számított lemondott rólam.

Olyan könnyen, hogy abban sem vagyok biztos, hogy valaha fontos voltam a számára.

Vagy talán tényleg csak átértékelődtek a dolgok, és ma már az olyan kötelékek, mint a család sem számítanak.

Mi is szörnyetegek lettünk.

Bár lehet, hogy mindig is azok voltunk, csak nem akartuk észrevenni.

Eddig.

Első - Ha eljő a másvilág

zene

Abigail

Múlt

Finom fény szűrődött be a nyitott ablakomon, a fehér függönyök óvatos táncba kezdtek a hatalmas üvegtáblák előtt. Felemeltem a kezem, hogy megpróbáljak elkapni egy-egy csillogó porszemet amint a szobát átvilágító fényben körbe-körbe zuhannak a padló felé.

Ez volt az egyik kedvenc jelenetem. Örök időkig tudnék a táncoló aranyszemekről mesélni, pedig a világ leghétköznapibb jeleneteinek egyike.

Azt hiszem talán azért, mert mára valahogy a hétköznapi jelenetek egy kicsit elhomályosultak.

A szülinapi gyertyák, hogy vanília vagy csokoládé tortát szeretnénk-e, az esküvők és temetések, vagy egy egyszerű hózápor. Sokkal inkább jelentettek fejtörést és bosszúságot, mint örömöt és megszokást.

Három hete már annak, hogy a nagyjából mindenkit meglepő pusztító vírus beférkőzött az otthonainkba, és már senki sem kezeli titokként vagy megtévesztő illúzióként.

A katonaságunk és a rendőrségünk persze igyekszik rendezni sorainkat, de még a vak is látja, hogy egyik napról a másikra tűnnek el teljes családok a szomszédságból, ami egyébként eddig egy egész kis békés kertvárosi rész volt.

- Nézzenek oda, valaki méltóztatott felébredni – köszönt anyám amikor leértem a konyhába a szobámból.

Úgy tűnt ma is rendbe fogja tenni a lakást. Immáron legalább huszadjára egy héten, ma talán a kósza ujjlenyomatok vannak terítéken.

Inkább válasz nélkül hagytam és ittam pár korty tejet egy kis müzli kíséretében, hogy aztán teljesnek ítélve a reggelimet megnézem mit tartogat a mai nap számunkra.

Apa és az öcsém egy maketten dolgoztak a nappaliban, Ron iskolai feladatához kellett, bár még nem mondtuk el neki, hogy valószínűleg nem kell többet iskolába járnia. Vagy azt, hogy talán a tanárnője már nem is él.

- Mi a mai program is a pesszimizmus, Abigail? Vagy végre kezdesz is valamit az életeddel? - Pillantott fel rám apa, amikor lehuppantam az egyik fotelbe.

Felsóhajtottam.

Persze, hogy kezdek. Csak még nem tudom, hogy vattacukrot áruljak az utcában élőknek vagy muffint süssek. Némi halloween dekoráció még találó is lehetne. Sírkövek?

- Igen, ami azt illeti azt hiszem inkább elmegyek és sétálok egy jót, mert úgy tűnik ma mindenki engem talált meg szálkának!

Választ sem várva álltam fel és siettem ki a házból. Odakint tökéletes csend fogadott. Nem voltak madarak vagy autók, gyerekzsivaj.

Csak a csend.

De abból legalább akadt bőven.

Egyik lépés jött a másik után. A lábaim szint önkéntelenül mozogtak és nem is figyeltem hova megyek, vagy miért. Órák teltek el így. Néha megpihentem egy padon vagy egy lépcsőn.

Elvétve voltak odakint emberek, de szinte csakis férfiak és persze a rendőrség. Pár autóval járták a környéket, a kórházunk túlterhelt volt de az önkéntesek igyekeztek még így is helytállni és nem csak a sérültekkel foglalkozni hanem azokkal is akik komolyan aggódtak.

Azokból pedig akadt bőven.

Valahogy a volt iskolám udvarára keveredtem. Lesújtó volt a látványa a hatalmas kongó térnek, gyerekek, élet nélkül.

- Tudtam, hogy itt leszel – szólított meg egy hang valahonnan a játszótér másik végéről.

Az egyik hintában ültem, ami hangos nyikorgással adta tudtomra nemtetszését, remélem nem a súlyom miatt nyikorog így. Egy terepruhás, magas, fiatal srác állt meg előttem. Kék szemeivel aggódva mért végig.

- Hiányzik a barna hosszú hajad – ismertem el, és kinyújtottam a kezem, hogy felhúzhasson, amit meg is tett, így kemény mellkasának ütköztem. Kezeimmel végigsimítottam tüsire nyírt haján – de azért így sem rossz, katona!

Elmosolyodott és egy apró csókba hívta ajkaimat. Napok óta ez volt az egyik legjobb dolog ami velem történt. Még egy könnycseppet is elmorzsoltam volna, ha nem örülnék ennyire, hogy itt van és láthatom.

Mark volt az egyik legjobb dolog az életemben.

Már ami eddig adatott belőle. Ugyanis ennek az átkozott gazembernek már egészen kiskorától feltett szándéka volt szolgálni a hazát, így alig érettségiztünk le beállt a seregbe. Azóta már eltelt három év, én az orvosit taposom, ő pedig keresi a magának való kalandokat.

- Apád mondta, hogy egy pár órája eltűntél otthonról – magyarázta mielőtt még feltehettem volna, hogy honnan is tudta, hol vagyok – és mivel már az egész várost tűvé tettem érted, csak ez a hely maradt! Bár emlékeim szerint utáltál hintázni! Mindig rosszul lettél tőle...

- Ez volt az én magánszámom, a gyerek aki hányingert kap a hintától! Ha nem vesznek fel az egyetemre, talán már a világot járnám egy cirkusszal!

Ismét mosolygott, de aztán szigorú vonásai még keményebbekké váltak, úgy tűnt nem csak velem viccelődni jött el idáig, hiszen már lassan két hónapja nem láttam. Tegnap amikor beszéltünk pedig egyáltalán nem szólt erről az egészről.

- Beszélnünk kell, igaz?

- Igaz – bólintott és egy közeli padhoz húzott, egy pillanatra sem engedte el a kezeimet – el kell innen mennetek!

- Parancsolsz? - Vontam fel a szemöldököm értetlenül. Mégis hova mehetnénk?

- Neked, és a családodnak Abby, nem vagytok itt biztonságban, napokon belül ide is elérhetnek!

- A betegekre gondolsz? Azt hittem kézben tartjátok az ügyet...

- Ők nem betegek – rázta meg a fejét – sokkal inkább élőholtak, akik ha tehetik megölnek mindenkit aki az útjukba kerül! Borzalmas dolgok vannak készülőben, és el kell mennetek!

Csend.

Élőholtak?

Komolyan vitatkozni szerettem volna vele, de annyira rémültnek tűnt, hogy nem mertem. Láttuk a híradóból, hogy nagy a baj, de azt hittük csak egy járvány amire napokon belül megtalálhatják az ellenszert, mint eddig mindenkor.

- Mark, mi ez az egész? - Fogtam meg finoman vállait, és szemeibe néztem.

- Nem mondanak el nekünk túl sok mindent, csak parancsot teljesítünk és azzal, hogy itt vagyok komoly szabályokat szegek! Abby, ezek az izék veszélyesek, csak az végez velük ha a fejükre célzol, ha megharapnak akkor halott vagy, nincs rá gyógymód! Pár napja felsőbb utasítás jött, sorban el kell foglalnunk a városokat, de nem evakuálnunk kell, hanem...

Elcsuklott a hangja. Megtörtnek tűnt és beletelt jó néhány másodpercbe mire újra összeszedte magát, és megtalálta a hangját.

- Két nap és ideér a katonaság, keveseket fognak életben hagyni, pakoljatok össze és olyan helyre menjetek ami nem túl sűrűn lakott, lehetőleg ne a fő utakon!

- Keveseket hagynak életben? - Ismételtem teljesen döbbentem – embereket ölnek?

Nem szólt semmit. Magamtól is tudtam a választ.

Ha nem tudják, hogy terjed, azt sem kik a fertőzöttek. Az ő szemükben ez egy nagyobb jóért való cselekedett is lehetne.

- Te is öltél már? - Álltam fel mellőle és majdnemhogy kiabálásnak hallottam saját hangomat – vagy készülsz rá?

- Parancsot teljesítek...

- Egy nagy frászt! - Köptem felé dühösen a szavakat – ártatlan embereket mészároltok le! Nem ez a megoldás, mégis...

- Nem érünk rá erre, Abigail! Szeretem a hazámat, és azt szolgálni is! Nem fogok egyetlen egy döntésüket sem megvétózni...

- Mégis itt vagy – vágtam közbe ellentmondást nem tűrő hangon – itt vagy és arra kérsz, hogy menjek el!

- Az ég szerelmére, azért mert szeretlek Abigail, hát nem érted? Nem hagyhatom, hogy meghalj, te vagy a családod! El kell mennetek innen! Még ma!

Elhallgattam.

Még sosem mondta ezelőtt, hogy szeret, és nyilván nem ez a gondolat lett volna most a legfontosabb mégsem tudtam mellette csak úgy elsétálni.

- Mit vigyünk magunkkal? - Kérdeztem tőle egy kicsit még mindig kábán, de beletörődve.

És akkor sorolni kezdte. Csak a legfontosabbakat, de olyan volt mintha egy véget nemérő listát sorolna a víztől kezdve egészen a gyógyszereken át, a fejszékig. Hosszú óráknak tűnő percekig beszélt, a felét talán nem is értettem. Tompának és távolinak tűnt ez a világ. A szemem előtt gyerekek, családok képe jelent meg, fülemben hallottam a nevetésüket, láttam ahogy itt játszanak. Magamat amint apám ölelésébe sietek a tanítás után. Egy talán eltűnőnek látszó világ emlékképeit.

Az utolsó sorokat ami még megmaradt bennem.

- Velünk kell jönnöd – álltam fel ismét mellőle, és ezt nem kérve hanem követelve mondtam – nem kell visszamenned a támaszpontodra! Szükségem van rád!

- Nem tehetem – állt fel Mark is, és ismét megfogta kezeimet, mintha attól tartott volna, hogy bármelyik pillanatban eltűnök mellőle – kötelességeim vannak!

- Kötelességek? - Ismételtem sírós hangon, valahol a hisztéria csinos kis határán egyensúlyozva – és mégis kinek? Az államnak? Az elnöknek? Már nem számít, Mark! Ha tényleg igaz amit mondasz, akkor csak az számít, hogy azokkal legyél akik szeretnek! Mert én komolyan szeretlek!

A végét már nem bírtam ki sírás nélkül.

- Tudom – ölelt meg újra, majd elővette a fegyverét és a kezembe nyomta, két doboz lőszerrel együtt – emlékszel még, hogy kell használni?

- A nagyapám vadász volt, ennél sokkal nagyobbakkal is lőttem már – töröltem le könnyeimet, szomorúan elmosolyodott, majd ismét megcsókolt. Azt hiszem ezt szánta búcsúként, kimondatlanul is tudtam, hogy valószínűleg soha többet nem látom.

- Mennem kell, siess haza, még ma induljatok el! Kevésbé lakott területre, csak a legfontosabbakat és a fejükre céloz, Abigail! Megértetted?

Bólintottam.

Egy utolsó homlokomra nyomott csók után pedig egyszerűen otthagyott.

Kétségbe is eshettem volna ahogy távolodó alakja után néztem, de tudtam ennek nem most van itt a helye. Mark nem hiába jött el idáig, megszegve valószínűleg a létező összes szabályt amit megszeghet. Sietős léptekkel indultam haza, pár perc múlva pedig láthattam, hogy a barátom tényleg igazat mondott és járt nálunk. Apám ugyanis a felhajtón állt a kocsijával, ha jól láttam pár kanna plusz benzinnel és elég nagynak tűnő hátizsákokat pakolt a csomagtartóba.

- Szedd össze amire még szükséged van, Ron már készen van! - Nagyon zavartnak tűnt. És nem az izgulós- kapkodós értelemben.

Félrebillentettem a fejem, meg akartam kérdezni, hogy mi történt de apa nem is nézett rám. Mark nem ijeszthette meg ennyire, igazából azt is csodálom, hogy hallgatott rá, ugyanis sosem bírta elviselni a srácot. Emiatt nem is olyan vékonyka ellentét ékelődött be közénk apával az elmúlt években.

Bűnösnek is érezhetném magam amiért egy fiú miatt képes vagyok és voltam is veszekedni a saját apámmal, de Mark több mint „egy fiú” és mindig is az volt.

- Történt valami, apa? Mármint azon túl, hogy Mark itt járt...

- Nem is hittem neki – csapta le a csomagtartót – már ne is haragudj, de tudod, hogy nem jöttünk ki túl jól egymással! Persze, hogy nem akartam neki hinni amikor gyógyíthatatlan betegségről, élőholtakról és világvégéről beszél a fiam jelenlétében!

Nemrég azt hittem én vagyok hisztérikus, de az én kis magánszámom semmi volt ehhez képest.

- Igaza volt – rogyott térdre és sírni kezdett, ami több volt, mint rémisztő. Még sosem láttam sírni apát – Ron és anyád kint voltak a kertben, amikor...amikor a szomszédból egyszer csak átjött az-az izé, és megtámadta őket! Megharapta anyádat!

Egyszerre csengtek fel Mark szavai bennem. „Fertőzött, nincs gyógymód, élőhalott...a fejére célozz...” Megráztam a fejem és leültem apa mellé.

- Kórházba kell vinnünk, utána pedig elmennünk innen! - Törte meg a csendet pár perc múlva – de azért ránézhetnél, te is!

- Még csak harmadéves vagyok apa, nem hiszem, hogy...

- Hidd el Abby, a világban ami az elkövetkezendő években vár ránk, már ha igaz amit mondanak és nem lesz gyógymód, a három év orvosi, több, mint elég lesz a reményre!

Nem válaszoltam, csak bólintottam és felkászálódtam mellőle, hogy gyorsan összepakoljak. A szobámba belépve egyetlen súlyos gondolatként nehezedett rám az egész gyerekkorom. A még a nagymamám által festett vörös rózsák a fehér falon amelyekhez annyira ragaszkodtam, hogy egyetlen festésnél sem hagytam őket eltüntetni, a bútorok, a sok-sok fénykép, könyvek, illatok. Nem tudtam, hogyan szelektálhatnék. Itt volt minden ami valaha voltam.

Hogy engedhetném el ezt az egészet, egyik pillanatról a másikra?

Hiszen csak néhány órája mentem el, hogy történhetett ez?

Leültem az ágyam szélére, el akartam morzsolni pár könnycseppet de nem ment. Egyszerűen úgy éreztem nincs erőm, már sírni sem. Pedig még semmit sem tettem, hogy belefáradjak.

Kapkodva szedtem össze néhány holmit a ruhákon túl, fényképeket, pár üres füzetet és íróeszközöket, a kedvenc könyvemet. Csupa olyan dolgot ami tényleg nem volt fontos.

Azután lesétáltam a nappaliba, Ron egy apró hátizsákkal a hátán állt a lépcső alján. Lehajoltam, hogy megpusziljam a homlokát és összekócoljam sötét fekete haját, majd megkértem, apa is megjelent és megkért, hogy segítsek anyát kivinni, csak még előtte kiszaladt, hogy a kocsiba ültesse az öcsémet.

Kiszáradt torokkal, lomhának tűnő, hangtalan léptekkel indultam a szüleim szobájába. Anya az ágyban feküdt. Arca kipirult, motyogott valamit álmában, a karján lévő kötés pedig átázott a vértől.

Végigsimítottam homlokán, tüzelt az egész teste, nagyon magas láza lehetett, ajkai kiszáradtak, valószínűleg fájdalmai lehettek.

Az összes rokonom azt mondta, hogy a vonásaim az édesanyámra emlékeztetik őket. Sosem hittem nekik, sőt. Általában hevesen tagadni próbáltam. Nem jöttünk ki túl jól, mindig is apára akartam hasonlítani. Most viszont ahogy itt fekszik előttem csak arra tudok gondolni, hogy igazuk volt.

És ezzel a tudattal kell leélnem hátrelévő életem összes napját, fájdalmasan emlékeztetnem magam akárhányszor csak tükörbe nézek, vagy apám szomorú tekintetét magamon érzem majd.

- Szeretlek – súgtam a fülébe és homlokon csókoltam – nagyon szeretlek anya, kérlek ne haragudj rám...

Azután minden összemosódott. Apa nem lett volna rá képes, így rám maradt a feladat, hogy megtegyem. Egyenesen a halántékához szorítottam a hideg fémet, és meghúztam a ravaszt.

Bum.

És vége volt. Már nem érzett semmit, nem fájt neki többé és egy olyan világnak a végén hunyta álomra szemeit amelyet szeretet.

Lelketlen szörnyetegként sétáltam ki az autóig. Ron pár játékkatonával játszott a hátsóülésen, apa pedig mozdulatlanul nézett rám.

- Abby? - Szólított meg, de nem válaszoltam, csak beültem a kormány mögé és görcsösen szorítottam azt. Olyan erősen, hogy ujjperceim elfehéredtek. Vissza kellett nyelnem a sós könnycseppeket. Nem volt rá idő.

Annyi mindenre nem lesz még idő.

Apa beszállt mellém az anyósülésre, rászólt az öcsémre, hogy üljön vissza a helyére, majd szólt, hogy induljak.

Három év.

Még jó, hogy jutottam el a végéig és nem tettem le az esküt.

Az a gyógyításra szólna.

Nem pedig a gyilkolásra.

Bőven a nap végére értünk amikor elindultunk. Úgy rohant el mellettünk, mintha azt akarná, hogy észre se vegyük, hogy ne ő legyen a hibás. A tetteinknek kell, hogy emlékezetessé tegyék, mert a Nap holnap ugyanúgy felkel, mint ma, ismét megjelennek a táncoló, aranyló porszemek a gép pedig őröl tovább.

Csendesen és magányosan.

Csak mi leszünk gondterheltek, mert mi maradunk éjszakára is.

A sötétség pedig újra félelmetessé válik majd.

Gyereknek és felnőttnek egyaránt.

Mindenkinek aki lélegzik még.

Az éj ugyanis sötét katonákat küldött a világosságba, rettegésben tartva az embereket, hogy már semmi nem lesz ugyanolyan.

Mint akkor.

~*~

Jelen

Kissé csípős volt az éjszaka, a délelőtti meleghez képest. Vacogva húztam összébb magamon a kabátomat, de azért egy pillanatra sem cseréltem volna senkivel. A fűben feküdtem és bámultam a csillagokat a sötét égbolton. Régen is ez volt az egyik kedvencem, most pedig, hogy lassan értelmét veszti minden, igazán nem kárhoztat érte senki. Szerettem reménykedni a csillagokban.

Még ha eleget is tanultam az igazságról. Mára rájöttem, hogy a tudás és az ésszerűnek tűnő magyarázatok ugyanolyan törékenyek, mint a legostobább elméletek. Mégis ki a pokol hitt volna nekem öt évvel ezelőtt, ha azt mondom neki hallottak fognak az utcán mászkálni és az eddig ismert szabályaink a porba vésznek?

Így maradt az elméletem, miszerint a csillagok egy-egy szerettemet jelölik akik egy sokkal jobb világról figyelnek minket. Már ha nem untak még rá a sok mocsok közepette.

- Hé – telepedett le mindkét oldalamra egy-egy vendégünk. Rick és Daryl. Úgy tűnt nem sokáig élvezik a vendégszeretetünket. Legalábbis egyenlőre. Nem hinném, hogy most látom őket utoljára.

- Csak meg akartuk köszönni a segítségedet – kezdett bele a hálálkodásba Rick – nem biztos, hogy túléltük volna, ha...

- Túlélték volna – vágtam a szavába – a fél karomat tenném rá, hogy mindig kitalálnak valamit és a végén a dolgok egész jól sülnek el!

Rick erre elmosolyodott.

- Talán, de akkor is hálával tartozunk neked és mellékesen az apádnak is! Remek kis közösségetek van itt...

- Van olyan jó, mint a tiétek vagy számíthatunk egy kisebb háborúra?

- Nem kenyerünk az erőszak – rázta meg a fejét Rick lassan – nem akarom veszélybe sodorni az embereimet, a családomat! Partnerek is lehetnénk...

Partnerek.

Kinek kell egyáltalán ellenlábas ha ennyi szövetségesre talál.

- Ezt nem velem kell megbeszélnie, Rick – néztem a szemeibe – én csak egy egyszerű hal vagyok a tengerben, ha szövetséget akar, a vezetőkkel kell beszélnie. Crystal Land polgárai pedig vakon fogják követni őket, mint mindig!

Nem volt kedvem a bájcsevejhez. Egyrészt azért mert nem is ismerjük egymást, másrészt pedig fáradt voltam és egyébként is megzavartak az esti pihenőmben.

- Sok szerencsét, Rick! - Nyújtottam oda neki a kezem, hogy kezet rázhassunk – Daryl én vartam össze a karodon a sebet, egy pár napig vigyázhatnál rá, ha van orvosotok akkor...

- Nincs orvosunk – vágott közbe ezúttal Rick.

- Akkor egy hét múlva gyere vissza és kiszedem a varratokat, plusz ha lehet máskor elég vízzel induljatok neki az útnak! A kiszáradás egy fasza kis vérveszteséggel elég meredek, még a szuperhősöknek is!

- Nem vagyunk szuperhősök – szólalt meg végre Daryl is, nem úgy tűnt mint akinek tetszenek a piszkálódásaim.

Nem igazán zavart.

Én tényleg egész jól elszórakoztam.

- Ezt majd magyarázd az unokáidnak amikor arról mesélsz nekik, hogy túléltél egy zombi világvégét, Daryl!

Tényleg.

Egész jó történet kerekedhetne ebből az egészből.

Még ha egy egész könyvet nem is érne meg, egy képregényre futná a cselekmény.

Nem igaz?